Szögezzünk le egy dolgot már a legelején: Firenzében nincsenek macskák az utcán. Eddig még senkinek nem mertem nekiszegezni a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is csinálnak velük. Lehet, hogy egyszerűen csak otthon tartják őket. (Mint abban a két albérletben, amit Lucilla felajánlott – úgy értem, kettőben a három közül. Nem rossz arány…) Azért egyszer majd összeszedem minden bátorságom és megkérdezem Lucillát, mert – és ezt még nem mondtam – ő a firenzei Helga, aki mindent tud. :) (Na, jó, ez így tulajdonképpen nem igaz, mert Helga utánozhatatlan :), de azért Lucilla is szimpi.)
Vannak viszont lovaskocsik Firenzében, amik nemcsak a turistákat szállítják ide-oda, hanem esküvői kocsiként is működnek és vígan befurakodnak egy menő olasz kocsi elé, ha éppen úgy adódik. A motorosokról és a biciklistákról nem is beszélve! Utóbbiak egyébként remekül kifejlesztették azon képességüket, hogy hogyan is kell egyensúlyozni a biciklin úgy, hogy adott esetben a percekig nem mozgó tömeg közepén se menjenek neki valakinek vagy ne dőljenek be az emberek közé. Igaz, utóbbi nehéz is lenne, mert a tömeg megtartaná őket.
Mert tömeg, na, tömeg, az van a belvárosban! Reggelente nem lehet haladni, mert annyian vannak az utcán. Ennek köszönhetően rendszeresen elkésem a munkahelyről, pedig nem mondhatnám, hogy túl korán kezdek. Na, jó, azt sem mondhatnám, hogy nagyon időben elindulnék otthonról.
Szombaton volt két hete, hogy megérkeztem Firenzébe. Összegezve az eddig történteket elmondhatom, hogy voltam a tengeren, fürödtem is benne, még egy fényképet sem csináltam Firenzében – szégyen és gyalázat –, volt részem egy földrengésben, és még mindig nem szeretem az amerikaiakat. Sorry mindenkitől, aki nagy barátja nekik, de nekem nem jönnek be. A három lakótársam közül kettő amerikai, egy angol (na, ő sem sokkal jobb az amcsiknál), de örülök, hogy egy hét múlva elköltöznek. Már ha mindenki talál magának munkát és szállást valahol máshol. Úgy értem, az albérletből mindenképpen ki kell költözniük, mert mások jönnek a helyükre (vajon az újak milyenek lesznek?!), de hogy találnak-e állást angol nyelvtanárként valahol, azt nem tudom. Ők sem. Vajon sikeres volt a „Tanuljunk meg angolt tanítani 5 hét alatt!” kurzus? És ők ezt ráadásul büszkén vállalják is! „I’ve come to Florence to become an ESL teacher! (+ egy büszke smiley)” – mondta az egyik amerikai lány az eladónak a Paperback Exchange nevezetű angol nyelvű könyvesboltban a minap. Well, well…
Viszont egyik este elmentem a lakótársaimmal egy házibuliba, amit úgy hívtak, hogy „cocktail-party”. Na, hát én nem voltam overdressed, az tuti. Viszont a társaság 98%-a (= amerikai chickenek) alkalomhoz illően, azaz koktélruhában jelent meg. A társaság felszínes, vicces (mármint nem „funny”, hanem „ridiculous”) és abszolút feledhető volt, viszont finomak voltak a kaják, amiket készítettek. Én ettem, ittam, aztán éjfél körül eljöttem. :)
A legközelebbi beszámolóban igyekszem fotókat is mutatni, ígérem. Ígérem, hogy igyekszem. :)
Addig is bacio mindenkinek!
Ani
